Not Alone (Infinite L)

Mindig is utáltam kórházba menni. Ott mindig olyan nyomasztó a hangulat, a sok beteg emberrel körülvéve. Akaratlanul is mindig próbálod a helyükbe képzelni magad, hogy vajon mi lehet a problémájuk és egy idő után te magad is úgy érzed, mintha sokkal rosszabbul lennél. A másik variáció pedig, hogy ahogy beérsz az orvoshoz, már úgy érzed, mintha semmi bajod nem lenne és legszívesebben visszafordulnál. Igen, legszívesebben én is visszafordultam volna…

Az elmúlt két évem nagy részét mégis a kórházban töltöttem; az utóbbi fél évben pedig teljesen itt laktam már. Daganatom volt.

Legtöbbször viszonylag jól éreztem magam, de amikor rám jöttek a fájdalmak és a rosszullét, azt hittem, soha nem lesz vége, vagy hogy nem fogom kibírni. Amikor jól voltam, szerettem kimozdulni a nyomasztó kórteremből és a kórház parkjában sétálni egyet. Főleg mostanában, hogy végre szép idő volt. Ma is így tettem. Volt egy szokásos helyem, egy pad, ahova délelőtt mindig gyönyörűen odasütött a nap. Imádtam itt sütkérezni.

Ma is ide tartottam, azonban most más volt. Már messziről észrevettem, hogy valaki ül a helyemen, az én padomon. Ahogy közeledtem, egy fiú alakját vettem ki. Sötét haja volt, mely erős kontrasztot képezett ruhájával. Teljesen fehér ruhát hordott, ami valljuk be, egy kórházban teljesen hétköznapi, mégsem tudtam eldönteni, hogy ápoló vagy beteg. Csukott szemmel ült ott hátradőlve, ő is a nap melegét élvezte.

-    Bocsi, ugye leülhetek melléd? – szólítottam meg. Én kérek engedélyt, amikor ő foglalta el az én helyem?

A fiú nem szólt semmit, még csak ki sem nyitotta a szemét, úgy bólintott.

Nagyon szép idő volt ma is. Egy picit én is lehunyt szemekkel ültem, hogy teljesen átérezzem a helyzet varázsát, de aztán mégis muszáj volt kinyitnom és végignéznem trónbitorlómon. Gyönyörű arca volt, szabályos vonásai mint egy angyalé.

-    Még soha nem láttalak errefelé – törtem meg a csendet. – Mióta vagy itt?

-    Már nagyon hosszú ideje – felelte, de továbbra sem nézett rám.

-    Én is elég régóta itt vagyok már. Tudod, daganatom van…

Nem is értettem, miért kezdtem el neki erről beszélni. Nem szerettem a saját dolgaimról fecsegni, még jobban utáltam sajnáltatni magam. A reakciójáért viszont megérte elmondanom: végre megfosztotta a napot figyelmétől és egy szomorkás, sajnálkozó mosollyal felém fordult. Nem, mégsem, nem akartam, hogy szánalmat érezzen irántam.

-    De ne is beszéljünk erről! No Eunmi vagyok! – nyújtottam felé a kezem.

-    Kim Myungsu! – viszonozta bemutatkozásomat.

És így kezdődött minden. Hosszan elbeszélgettünk mindenféléről, a kórházi kajáról, a környékről, néhány betegről és úgy összességében mindenről. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre jobban meg is kedveltem.

Innentől kezdve mindennap találkoztunk annál a bizonyos padnál és együtt játszottunk, hol csak kettesben, hol pedig másik kórházbeli gyerekekkel együtt. Myungsu el sem tudta képzelni, mekkora örömöt szerzett nekem a társaságával.

Ahogy azonban teltek a napok, elkezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Többször tűnt úgy, hogy képtelen leszek elmenni a padig. Ilyenkor mindig magam elé képzeltem Myungsu mosolyát és ez erőt adott. És tényleg, ő mindennap ott ült és várt rám.

-    Mondd csak, Myungsu… van valaki odakint, aki visszavár téged? – kérdeztem tőle egy napon. – A családod, barátaid vagy – és az utolsó gondolatba belepirultam – vagy barátnőd?

Bólintott. Sejtettem, egy olyan fiú, mint ő, biztosan boldog életet él és mindene megvan, ami csak kell. Hogyha kikerül a kórházból, minden visszatér majd számára a régi kerékvágásba és engem el is felejt, mintha soha nem léteztem volna. Ennek a gondolatától is összeszorult a szívem.

-    Jó neked… - erőltettem mosolyt az arcomra. Furcsa, hosszú ideje Myungsu volt az első, akivel képes voltam őszintén beszélni magamról is. – Tudod, nekem nincsenek szüleim. Egy árvaházban nőttem fel. Még csak barátaim sem nagyon vannak, de akik voltak, azoktól is eltávolodtam, mióta itt vagyok. Egy csomószor gondolkodtam rajta, vajon hiányoznék-e valakinek, ha meghalnék? Lenne-e olyan, aki megsiratna vagy eljönne a temetésemre?

Aznap ritka nagy fájdalmaim voltak. Néha a beszéd is nehezemre esett, de Myungsuért igyekeztem erős maradni és kijönni ide. Egy ideje viszont akkor is éreztem, hogy nincs sok hátra.

-    Az az igazság, hogy nagyon félek. Félek a haláltól, de még jobban félek attól, hogy egyedül fogok meghalni…

És nem bírtam tovább, sírva fakadtam. Myungsu váratlanul megfogta a kezem.

-    Ilyenekre ne is gondolj! Meg fogsz gyógyulni és kész! Ígérd meg, hogy meggyógyulsz, oké? – bátorítóan mosolygott rám, közben a kisujját nyújtotta felém. Le sem tudtam venni róla a szemem, teljesen megbabonázott. Még teljesen a bűbája alatt állva nyújtottam oda neki én is a kisujjam, hogy megígérjem, meg fogok gyógyulni. Igen, erősnek kell lennem, erős eszek!

Kisujj-eskünket le is pecsételtük, majd Myungsu magához ölelt. Éreztem a belőle áradó meleget, ami rám is átterjedt. Akaratlanul is ő vált az én melegséget adó napommá, aki erőt ad és ösztönöz a túlélésre.

Miközben így ültünk, úgy éreztem, bármire képes lennék, és hogy ez a betegség olyan, mint egy papírfecni: egy apró kézmozdulattal ketté lehet tépni. Hálás voltam Myungsunak, amiért ilyeneket mondott.

Hamarosan fél 12-őt ütött az óra, kivizsgálásra kellett mennem. Semmi kedvem nem volt otthagyni őt pont most, de sajnos nem volt választásom. A szokásos módon váltunk el, miszerint megígértük egymásnak, hogy másnap pont itt és pont ugyanekkor ismét találkozunk. Már a gondolata is felvidított, alig vártam a találkozást. Már sokkal jobban éreztem magam, mint amikor kijöttem, de sajnos ez csak a látszat volt. Amíg a kórterem felé igyekeztem, kétszer is majdnem teljesen felmondták lábaim a szolgálatot.

Másnap alig bírtam kikelni az ágyból, de nem akartam Myungsut cserbenhagyni. Minden egyes porcikám fájt, ahogy mozogtam, de nem adtam fel.

Nagy nehezen sikerült kiérnem a padig, de nem volt ott senki. Azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy biztos csak késik, ha leülök és várok, majd előbb-utóbb felbukkan. Így is tettem, ott ültem egy jó órát, de nem történt semmi. Kétségbeestem és elszomorodtam. Biztosan kiengedték a kórházból… De akkor miért nem szólt nekem? Ha jobban belegondolok, mintha lett volna valami tegnap a tekintetében, mintha úgy nézett volna rám, mint akivel nem fog többet találkozni.

Hirtelen szörnyen magányosnak éreztem magam és eddigi fájdalmaim mellé a szívem is fájni kezdett. Itt hagyott, egy szó nélkül itt hagyott – ez járt folyton a fejemben.

A napot rendkívüli sebességgel takarták el a sötét felhők, tehát úgy döntöttem, inkább visszaindulok, mielőtt az ég is a nyakamba szakad.

Mire visszaértem a kórtermembe, már viharos szél süvített odakint. Az ablak nem szigetelt rendesen, így a szél kénye-kedve szerint mozgathatta a függönyt. Rosszul voltam. Az eddigieknél sokkal jobban fájt mindenem. A levegőt szaporán vettem, de a szükséges oxigén felét sem sikerült magamba szívnom. A torkom összeszorult, úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Szerettem volna a nővérhívóért nyúlni és segítséget kérni, de még ha elértem volna sem láttam volna értelmét. Jobb lesz így, már nem volt miért vagy kiért élnem.

Egy-két mennydörgést is hallani lehetett már. Úgy fájt mindenem, hogy a takaróba markoltam. Egyedül fogok meghalni, teljesen egyedül… Csak lenne már vége!

Egy váratlan pillanatban mintha a nap sütött volna be az ablakomon. Nem értettem, hogy lehet, amikor a vihar tombolt odakint. Az ablak felé tekintettem, hogy még egyszer utoljára láthassam a napot, ekkor valami furcsára lettem figyelmes. A sugarak mintha egy alakot világítottak volna meg.

-    Myungsu! – ismertem meg. Minden csillogott körülötte, egy pillanatig még a fákat tépő szelet sem hallottam. A neve hallatára elmosolyodott és odalépett mellém.  Megfogta a kezem, közben a szemét le se vette rólam.

A fájdalmaim nem enyhültek, mégis jól esett, melegséggel töltött el a jelenléte. Egy könnycsepp gördült le az arcomon és fáradtan suttogtam neki egy köszönömöt.

A vihar hamarosan teljes erejével tombolni kezdett, villámok cikáztak és óriási esőcseppek kopogtatták az ablakot. Mindezt azonban már nem hallottam. Egy mosollyal az arcomon adtam fel a küzdelmet a betegséggel.