A hamuszín eget
sötét, gomolygó füst töltötte meg. Egyre feljebb és feljebb tört az égen,
mígnem a mennyek kapuját elérve szertefoszlott. A fák által határolt folyosókon
lángnyelvek szaladtak, de nem elégedtek meg a számukra kijelölt útvonallal,
bele-belekaptak a folyosó faoszlopaiba is. Recsegett-ropogott a száraz kéreg,
az oszlopok egymás után dőltek ki, elzárva az utat. Voltak közöttük olyanok is,
amelyek erősebbnek bizonyultak. A tűz ezeken körkörösen végigfutott, fel a
csúcsig, elhamvasztva mindent – levelet, ágat, madárfészkeket -, ami az útjába
került. A még álló hatalmas fák innentől kezdve lángruhába borulva pompáztak.
De a tűz hamar elunta
játékát a mozdulatlan természettel és továbblépett, hogy új játszótársra
leljen. Nem telt bele sok időbe, míg rátalált a közelben álló, ágakkal
kifeszített bőrökből álló sátorocskákra.
Hajnal volt, az
emberek még mind békés álmukat aludták. Csend borult a táborra, mit sem
sejtettek az odakint tomboló pokolról.
A lángtenger
hamarosan elérte a szélső sátrakat és fájdalmas, elnyomó táncba kezdett az
ágaival. Hamar lángba borult az egész, és a feltámadó szél még inkább
elősegítette annak terjedését.
Az egyik sátorban egy
kislány aludt. A tűz hamar beterítette a sátrat. Szemeit dörzsölve ébredt
valami furcsa hangra. Először fel sem foghatta, mi történik körülötte. A
beáramló füst ingerelte tüdejét, köhögni kezdett. Akkor értette csak meg igazán,
mi folyik odakint, amikor a sátor bejárata felől elzárták a lángok az utat.
Egyedül volt a
sátorban, sehol egy felnőtt a környékén. Rettenetesen megijedt, de még nem
kezdett el sírni. Úgy gondolta, könnyeit akkorra tartogatja, amikor már
közeledik hozzá a tűz, hogy legalább a víz látványával elriaszthassa magától.
Kijutásra semmi esélye nem volt és ez hamarosan benne is tudatosult.
Nem jött senki, hogy
megmentse.
Remegett, mint a
nyárfalevél, holott rendkívüli forróság uralkodott. Már-már tényleg sírni
kezdett volna, ha váratlanul nem történik valami.
A sátor bejáratánál
szaglászó, kaparászó hangot hallott, tökéletesen meg tudta különböztetni a tűz
ropogásától. Hamarosan egy hatalmas szürkefarkas tárta szét a bejáratot és
rontott be a sátorba. Sárga, okos szemeivel egy ideig a kislányt nézte. A
kislány nem rémült meg tőle, kifejezetten bizalmat érzett a hatalmas állat
felől.
A farkas közelebb
ment hozzá és mozgásával a kislány tudatára adta, hogy szálljon fel a hátára. A
lány egy kicsit habozott, végül engedelmeskedett az utasításainak. Felmászott a
hátára és erősen belemarkolt a szőrébe.
A farkas pillanatokon
belül elindult. Mint valami árny, úgy suhant végig a lánggal borított
területen. Csak a kislány kötött poncsója perzselődött meg egy kicsit, más baja
nem lett.
Az állat egy, az égő
tisztástól megfelelő távolságra lévő, megfelelő biztonságot nyújtó dombocskán
tette le a lányt. A dombról be lehetett látni az egész területet és az alant
elterülő lángóceánt. A hajnali fény, az első fáradtan nyújtózkodó napsugarak
egy alakot világítottak meg a dombtetőn. Pont,
mint tíz éve…
A lány közelebb
sétált az alakhoz. Egy fiú volt az; vékony, magas alakja valami túlvilági aurát
kölcsönzött neki, ahogy a táj fölé magasodott. Szemét a horizont felé
irányította, mintha azt várná, hogy a nap mindent beterítsen aranyló
sugaraival.
A lány csendben leült
a fiú mellé. A fiú sem szólt egy szót sem, csak a tűz ropogása hallatszott. A
farkas megkerülte a fadarabot, amin a fiú ült és letelepedett a jobb oldalára.
Fejét mancsaira helyezte és behunyta szemeit, fülét közben éberen mozgatta.
-
Tudom, hogy te mentettél meg tíz évvel ezelőtt is – törte meg végül a
csendet a lány. Tekintetét végigfuttatta a fiún. Göndör fürtjei között piros és
kék tollak díszelegtek, bal orcáján két vékony, világoszöld csík húzódott.
Teljesen átlagosan festett így közelről megnézve, a lány mégis biztos volt
benne, hogy több van benne, mint ami kívülről látszik.
A fiú nem reagált semmit, tekintetét továbbra is
a tájon pihentette.
-
Chanyeol! – mondta kérlelő hangon a lány. A fiú erre végre felé
fordította a fejét. Szemei melegséget áraszottak, de továbbra sem szólalt meg.
-
Tudod, miért hívnak Arany Mókusnak? – folytatta a lány. Nem várta meg,
mit reagál a fiú, úgyis tudta, hogy nem fog megszólalni, úgyhogy megválaszolta
a kérdését. – Mert két tulajdonságom van, ami aranyat ér, ebből az egyik a
tudás. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen kapcsolatban állsz a Nagy Farkasszellemmel!
Különben hogy nézhetnél ki tíz év leteltével is ugyanúgy…
A fiú megrázta a fejét, arcán csibészes mosoly
suhant át.
-
Szóval úgy gondolod, lebuktattál? – szólalt meg. Hangja mély volt, a
hegyek közt fújó szelekre emlékeztette Arany Mókust mind ahányszor meghallotta.
Chanyeol kétségkívül csak szórakozott vele, úgyhogy inkább visszatekintett a
lenti pokolra.
-
Inkább meg kéne köszönnöd, nemde? – fordult ő is a táj felé,
tekintetével azt a pontot kereste, amit a lány nézett.
-
Köszönöm – húzta be a lány nyakát vállai menedékébe. Nem a saját
épsége foglalkoztatta. – Mi lesz a törzs többi tagjával? Vajon sikerült
megmenekülniük?
-
Nagy Medvét nem kell féltened. Biztos talált menedéket mindenkinek –
Chanyeol felsóhajtott. – Olyan felelőtlen vagy! Miért kell mindig nekem
vigyáznom rád? Miért nem tudsz a többiekkel tartani?
-
Csak elaludtam egy kicsit!
-
Minden alkalommal, amikor erdőtűz van? – vonta fel a fiú a
szemöldökét.
-
Nem, alapból minden alkalommal! – kuncogott a lány. Chanyeol még
nagyobbat sóhajtott és játékosan megkoppintotta a lány feje tetejét. Egy morcos
tekintetet kapott cserébe.
-
Fogadni mernék, hogy nem a lustaságod a másik tulajdonság, amiért
Aranynak neveznek…
Arany Mókus csak rányújtotta a nyelvét, majd
végül mindketten elnevették magukat.
-
Nekem mennem kell – állt fel végül a fiú, mire a mellette fekvő farkas
is felemelte a fejét.
-
Ne, máris? Mindig olyan hamar elmész, aztán meg hónapokig nem látlak!
– Chanyeol válaszként csak ismét a lány fejére helyezte a kezét. Hosszú ideig
néztek egymás szemébe, míg végül a fiú volt az, aki elsőként elkapta a
tekintetét. Az égre nézett.
-
Hamarosan esni fog, az kioltja a tüzet. Itt biztonságban vagy, de
miután kialudt az utolsó szikra is, keresd meg a többieket!
-
Igenis – felelte Arany Mókus sértődötten. Nem volt ínyére ilyen hamar
elválni a fiútól. Nagyjából fél éve látta legutoljára, akkor is csak egy futó pillanatig.
Néha szabályosan úgy érezte, Chanyeol nem is létezik, csak a gondolataiban.
-
Vigyázz magadra, mert legközelebb nem lesz ilyen szerencséd! –
figyelmeztette a lányt, mielőtt befordult volna az erdő sötétjébe.
Arany Mókus hosszan
bámult utána, míg Chanyeol teljesen el nem tűnt a fák között. Miután már a
farkasok vonyítása, csaholása is teljesen elhalkult, akkor fordult csak meg. A
napot sötét felhők takarták el, melyek semmi jóval nem kecsegtettek. Szóval
tényleg esni fog!, futott át az agyán. Sóhajtott egy nagyot, majd miután
végképp meggyőződött arról, hogy Chanyeol nem jön vissza, visszafordult a
lángok felé. A törzshelyen már kialvóban voltak, itt-ott parázslott még a talaj
és itt-ott égett még egy-egy sátor maradványa. Felsóhajtott és visszaült a
fadarabra, amin az imént még ketten ültek.
-
Hiába, nem ülhetek és várhatok itt egész nap… - sóhajtott magában és
úgy döntött, visszaindul a völgybe. Még egyszer utoljára a helyre tekintett,
ahol a fiú eltűnt, majd oda, ahol ült. Legnagyobb meglepetésére egy piros toll
pihent a száraz fadarabon, pont olyan, ami Chanyeol hajában is volt. Arany
Mókus mosollyal az arcán szorította magához a tollat.
-
Várni fogok rád, Chanyeol, amíg újra el nem jössz! – ígérte meg
magában, majd ahogy nagy cseppekben elkezdett esni az eső, úgy döntött,
visszaindul a völgybe megkeresni a többieket.
Az egyik hatalmas fa tetejéről Chanyeol
végignézte a jelenetet, majd miután a lány eltűnt a völgyben, ő is elindult és
eltűnt a farkasok társaságában az erdő mélyében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése