Wind (ZE:A Hyungshik)

Magányos éjszaka, sötét csend. Egy éles, monoton hang hasította át a csend éjfekete köpenyét. Rossz hírek, a lehető legrosszabb szellem vetette árnyékát boldogságunkra.

Dermedten álltam. A telefonban még mindig szólt a zokogó hang, még mindig próbált vigasztalni, holott neki is ugyanannyira fájt, de már nem hallottam semmit. Egyszeriben kifutott minden erő a tagjaimból. A telefont kiejtettem a kezemből, és hamarosan én is utána rogytam a földre.

-    Most is csak viccelsz, ugye? – suttogtam remegő hangon. A torkom kiszáradt, a kezeim még mindig úgy álltak, ahogy a telefont tartották, mígnem erőtlenül hullottak ők is mellém. Meredten bámultam magam elé, még arra sem voltam képes, hogy becsukjam a szám. Egy fénykép állt előttem a polcon, egy fénykép egy mosolygós lányról és egy szerető, angyalarcú fiúról, egy fénykép azokból az időkből, amikor még boldogok voltunk…

A hideg víz felfrissítő volt arcomnak, kisírt, dagadt szemeimet mégsem tudta meggyógyítani. Szörnyen nézhettem ki. Legszívesebben nem csináltam volna semmit és nem mentem volna sehova, de a kötelesség szólított. Az emberek elvárták tőlem, hogy megjelenjek barátom virrasztásán, bármennyire is fájdalmas, bármennyire is sírtam volna ki inkább magányomban minden bánatom.

Még mindig nem tudtam elhinni a történteket, annyira hirtelen volt minden, a halál árnya oly hirtelen ragadott el mellőlem, hogy szinte fel sem fogtam még hiányodat. Minden percben a telefonom lesem, a hívásodat várom, szinte hallom, ahogy kopogtatsz az ajtón és a nevemet kiáltod. Miért hagytál itt, Hyungshik?

Ahogy végigsétáltam a nappalin, mindenhonnan lefordított képek emlékeztettek arra, mennyire felfordult az én világom is. Mégis muszáj volt ezt tennem, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy a fényképbeli énemmel ott vagy, hogy vele mindig is ott leszel, míg én belefulladok hiányodba.

Nem igazán tudtam, hol lesz a virrasztás, mégis visszautasítottam, hogy értem küldjenek valakit. Inkább magamban útnak indultam, hogy egyedül összeszedhessem magam.

A levegő hideg volt, igazi késő őszi idő volt, mégsem csípte arcomat a hideg, mégsem éreztem, hogy kezem jéggé válna még a zsebemben is. Nem éreztem semmit, üres voltam, akár a világ, melyben itthagytál egyedül. Gyalog mentem, így fekete gyászomat elrejthettem az emberek színes forgatagába. Milyen boldogok is voltak egyesek! Mosolyok az arcokon, víg kacagások és lágy dallamok, nálam mégis hideg tél uralkodott, nem jutottak el jéggé fagyott szívemhez a tavaszi fuvallatok.

Mintha belém programozták volna, lábam automatikusan az épülethez vitt, ahol a virrasztást tartották. Hyungshik édesanyja az ajtóban fogadott. Az ő szemei is hasonlóan dagadtak voltak, mint az enyéim, fájdalmunk mégis különböző volt. Sajnáltam őket, amiért fiukat kell temetniük, de ugyanúgy sajnáltam magam is, amiért így kell látnom őket. Hyungshik, látod, mi folyik itt? Érzed ezt a mérhetetlen fájdalmat és kínt, amit ránk zúdítottál azzal, hogy elmentél?

Hyungshik anyja rendkívül erős nő volt, minden bánata ellenére egy halovány mosollyal üdvözölt. Lenyűgözött, mégis képtelen voltam visszamosolyogni.

A virrasztás hamarosan kezdetét vette. Hyungshik nagyon rendes fiú volt, így sokan kedvelték és sokan el is jöttek a virrasztására. Én a szülőkkel és közelebbi hozzátartozókkal ültem hol bent a terem szélén, hol pedig a vendégeket fogadtuk az ajtóban. Egyszerűen nem tudtam ránézni a kis oltárra, amit felállítottak. A kép, amit kihelyeztek, az egyik legjobb kép volt Hyungshikről, a kedvence volt. Önfeledten mosolygott rajta, mint ahogy azt mindig is tette. Hyungshik, annyira hiányzol!

A vendégek idővel megfogyatkoztak. Már sötét volt odakint, mire az utolsó is elment. Hyungshik szülei is indulni készültek, de én még maradni szerettem volna, így végül rám bízták a kulcsot, ők pedig hazamentek pihenni. Ahogy egyedül maradtam Hyungshikkel, a magány ismét fojtogatóvá vált. Eddig nem sírtam, minden könnyemet visszatartottam, hogy ne nehezítsem meg a szülők és gyászoló rokonok, barátok helyzetét. Most viszont már nem tudtam megálljt parancsolni, könnyeim kínzó lángnyelvekként futottak végig arcomon. Csak sírtam és sírtam, közben néha Hyungshik nevét kiáltottam vagy kérdőre vontam, amiért ilyen hirtelen kellett elmennie.

Nem tudom, mennyi ideig sírhattam ott, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy barátságos kis völgyben vagyok. Középen egy út, melyet fűzfák szegélyeztek, egy barátságosan csörgedező patak és virágok mindenfelé. Hajnalodott – a hajnali napsugarak aranyosan ragyogták be a tájat. A szél lágyan lengedezett, melynek ritmusát a fűzfák hosszan lelógó ágai is felvették, hogy egybefonódva táncot lejthessenek.

Nem túl messze egy alakra lettem figyelmes. Magas volt és vékony, sötét ruhája éles kontrasztot képzett a táj világos színeivel. Egy pillanat alatt felismertem. Tettem egy lépést és még egyet és még egyet, míg végül már rohantam felé.

-    Hyungshik! – kiáltottam a nevét a háta mögé érve. Szemeim könnyesek voltak, de ezúttal a boldogságtól, hangomban pedig reménység bujkált.

A fiú éppen a szellő simogatását élvezte, de a hangra felém fordult. Szemei barátságosan csillogtak, arcán ott volt ugyanaz a meleg mosoly, mely oly fájdalmas volt a virrasztáson. Szerettem volna megölelni, szerettem volna megcsókolni és soha többé nem elengedni, valami mégis visszatartott. Hyungshik tett egy lépést felém és kezét végigsimította arcomon, feltörölve könnyeimet.

-    Nem szeretném, ha még egy könnyet ejtenél miattam! – mondta szomorkás hangon. Meleg volt a keze; olyan volt minden, mint régen. Nem bírtam tovább, muszáj volt megérintenem, megölelnem. Már lendítettem is a karjaimat, hogy magamhoz szoríthassam, de nem értem el semmit. Kétségbeesetten kezdtem el ismét sírni és tovább próbálkoztam, de mindhiába. Mint valami nem evilági dolgot, őt sem érinthettem meg.

-    Miért? Miért nem tudlak megfogni? Miért nem érinthetlek, mint korábban? – zokogtam neki. Ő ismét csak fájdalmasan elmosolyodott és a számra helyezte mutatóujját, ezzel csendre intve. Ő miért tud hozzámérni?

-    Ennek így kell lennie – felelte. Hangja nyugodt volt, olyan volt, mint a folyó folyása vagy a hegyek közt fújó szél: nyugodt és harmonikus. – Most már csak egy szellem vagyok számodra, nem láthatsz és nem is tudsz megfogni. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen elhagytalak, nem tudok elégszer bocsánatot kérni. A sok könny és fájdalom, amit miattam kellett elszenvedned, mind jóvátehetetlenek. Csak egy dologra kérhetlek: kérlek, próbálj meg továbblépni. Nem szeretném azt látni, hogy beleőrülsz miattam a magányba, hogy minden este álomba sírod magad és minden apró zajra a nevemet kiáltva ugrasz fel. Meg kell találnod a boldogságot a világban. Nekem sikerült, és ezért rendkívül hálás vagyok neked! Nem arra szeretnélek kérni, hogy teljesen felejts el, de ha így jobb neked, hát vállalom a fájdalmat és elfogadom a döntésedet. Amit azonban nem szabad elfelejtened: én mindig veled leszek és vigyázni fogok rád. Én leszek a tavaszi szellő, ami az arcodat cirógatja; a nyári hűs levegő, mely enyhülést hoz a nagy forróságban. Ősszel én fogom félresöpörni utadból a lehullott leveleket és én simítom hátra a hajadat vagy játszom el tincseiddel. Télen pedig, amikor a levegő hideg és a szél nem kívánt vendég, meleg fuvallatokat hozok neked, hogy ne kelljen fáznod. Ha jól figyelsz, néha talán meghallhatod a hangom a lombok susogásában vagy a szél suttogásában, alakom pedig talán kibontakozhat előtted a táncoló falevelekből. Én leszek a szél szelleme, aki örökké vigyázni fog rád!

Arcomat újra könnyek áztatták, míg mohón ittam Hyungshik minden egyes szavát, minden hangfoszlányát. Mire mondandója végére ért, a nap már fenn járt az égen, a hajnal elmúlt, s reggel borult a vidékre. A fényes korong egyenesen Hyungshikra tekintett le, megvilágította, s arany színben csillogtatta minden pontját. Egyszeriben azon kaptam, hogy alakja halványulni kezd előttem.

-    Ne menj még el! – próbáltam utána kapni, de még mindig képtelen voltam hozzáérni. Hyungshik arcára szomorú, keserédes mosoly kúszott.

-    Lejárt az időnk. Ne feledd, amit mondtam neked, és légy boldog! Remélem, egy következő életben újra találkozunk majd! Ég veled, szerelmem! – Bár alakja egyre inkább beleveszett a csillogó napsugarakba, hangja erősödött, visszhangot vert, mígnem a szó szoros értelmében széllé vált, körülölelt, felszárította könnyeimet, majd elült, mintha nem is lett volna.

Hirtelen hideg lett az idő, fázni, vacogni kezdtem. Lassan, álomittasan nyitottam ki szemeimet és azokat dörzsölgetve felültem. Ismét a virrasztós teremben voltam. A valóság hihetetlen erővel tódult be elmémbe, kiszorítva korábbi álmom valóságát és emlékeztetve a keserű igazságra: Hyungshik nincs többé. A kis oltáron égő gyertyák mind kialudtak, hűvös fuvallatok járták be az egész termet. Nyitva volt az ablak. Nem tudtam, hogyan nyílt ki, amikor a szél nem is volt olyan erős. Közelebb léptem a nyíláshoz és csukott szemmel füleltem, hátha meghallok valamit.

Valami megváltozott bennem, valahogy megkönnyebbülést éreztem. A friss levegő mintha kimosta volna a fejem, tisztázta volna az érzéseim és felszárította a könnyeim. Megbékélés volt bennem. Nem mondanám, hogy feldolgoztam Hyungshik elvesztését, csupán elfogadtam a tényt, hogy mostantól más formában lesz velem.

Csak álltam ott az ablakban és hallgattam a szél hangját. Mintha még mindig Hyungshik utolsó szavait suttogta volna: Ég veled, szerelmem!

Mint a halottnak a megbékélés, ahhoz hasonló érzés futott át rajtam. Igen, így kell lennie. Hogy boldoggá tegyem Hyungshiket, tovább kell lépnem és nem belefojtanom magam a gyász mély tengerébe. Egy valamit azonban el kell, hogy mondjak: míg fúj a szél a tenger felől, s átsüvít a hegyek között, míg táncra hívja a faleveleket és próbára teszi az ágakat, míg fodrozza a nagy fűtengereket, s vitorláikba bele-belekapva messzire hordja a magvakat, addig sohasem foglak elfelejteni téged, a szél szellemét, akit annyira szeretek.