Insane (Infinite L)

"Felvillanó emlékeinket pillangószárnyon repíti tova a szél. Minden egyes pillanata édes, mint a csókjaid vagy a mosolyod voltak. Megváltoztál – s ennek mi az oka? Azt hiszem, én voltam, vagyok és leszek is az idők végezetéig, addig, míg végre el tudom mondani neked, mennyire sajnálok mindent. Hiányzol! Szeretlek!"

Soyeon összegyűrte a kezében tartott papírt és a földre hajította. A szoba közepén kuporgott egy apró asztalnál, körülötte számtalan összegyűrt papír hevert. Kétségek közt vergődve temette arcát a tenyerébe. Nem értette, miért olyan nehéz megírni egy levelet. Csak az érzéseit szeretné végre leírni benne, azokat a dolgokat, amiket félt volna szemtől szembe elmondani. A vége azonban az összes levélnek valami kibúvó volt, mindig mást írt, képtelen volt őszinte lenni.

A falon lógó naptárra tekintett. A holnapi nap pirossal be volt jelölve. Az első évfordulónk lett volna, gondolta magában. Szomorú volt és csalódott. Holnap boldogan kellett volna ünnepelniük, ehelyett most egy vacak levéllel akarta kiváltani a személyes találkozást. Mikor is látta őt utoljára? Azóta a nap óta nem mert újra a szeme elé kerülni.

Gyorsan elhessegette a gondolatot a fejéből, még mielőtt bármi is eszébe jutott volna aznapról. Nem mert visszagondolni rá, túlságosan frissek voltak még a sebek, túlságosan félt, hogyha felszakítaná, akkor menthetetlenül elvérezne egy pillanat alatt. Helyette inkább egy újabb lap fölé hajolt. Nem telt bele néhány percbe sem, mire az a papír is a többi között landolt a földön. Az asztalra hajtotta a fejét. Nem tudta elkerülni a személyes látogatást.

Soyeon még soha nem volt idegszanatóriumban és most sem volt ínyére a látogatás. Folyamatosan arra gondolt, hogy még meggondolhatja magát, még visszafordulhat, hazamehet, és újra nekieshet a levélírásnak. De valóban ilyen gyáva lenne? Inkább feladná, ahelyett, hogy próbálkozna? Vajon ő mit vár el tőle?

Vajon Myungsu számít rá, hogy eljön hozzá? Vár rá egyáltalán? Vagy tele van gyűlölettel és lenézéssel az irányába, amiért oda juttatta, ahol van. Tulajdonképp igaza van, futott át Soyeon agyán a gondolat. Mégis mit képzel ő, hogy mer ismét felbukkanni előtte, miután nem csak a karrierjét, de az életét is derékba törte? Hiába, akkor is kötelességének érezte legalább ma eljönni hozzá, vagy legalább valami hírt adnia magáról. Soyeon még mindig szerette a fiút, és ez volt a probléma. Még mindig vádolta magát a történtekért, még mindig rémálmai voltak arról a napról, még mindig Myungsu után sírt néha. Egyetlen dolgot szeretett volna csak elmondani, mégis annyira nehéz volt. Miért nem tudja csak egyszerűen kimondani: sajnálom?

Az igazság az volt, hogy látni szerette volna Myungsut. Legszívesebben minden pillanatát a fiú mellett töltötte volna, ápolta volna, minden kívánságát teljesítette volna, de ezzel csak rosszabbította volna az állapotát. Ha ismét felidézte volna a fiú számára azokat az emlékeket, amik idejuttatták és valami még rosszabb dolog történt volna vele, soha nem bocsátotta volna meg magának.

Soyeon nagy levegőt vett. Már csak egy ajtó választotta el Myungsutól. Az ajtón egy kis tábla hirdette a beteg nevét. Teljesen átlagos volt, mégis, már csak a neve láttától emlékek lavinája támadt benne és sodorta el messzire, egész pontosan a legelső találkozásukig.

Nagyot nyelt, mielőtt ki merte volna nyitni az ajtót. Átkozta magát is és a barátnőjét is a fogadásért, amit kötöttek. Persze Soyeon vesztett, ezért végre kellett hajtania a büntetését: beosonni az Infinite öltözőjébe és egy képet csinálni róluk, majd amilyen gyorsan csak tud, eltűnni. A fejében összeállt már a terv, mégis félt. Mi lesz, ha elkapják a biztonságiak? Egy életre kitiltják innét, nem csak a Yokohama Arénából, de az összes koncerthelyszínről. Nem érte meg vállalni a kockázatot, neki abszolút nem. Miért kellett elvesztenie azt a hülye fogadást?!

Sóhajtott egy nagyot, majd végül lenyomta a kilincset. Az ajtó befelé nyílt, szóval egy pillanatra sem tudott volna elbújni, már mindegy volt, meg kellett csinálnia. Izzította a fényképezőjét, de egy pillanatra azért megdöbbent a látványon. Sunggyu épp a hangszálait melegítette be, míg a többiek nagy része a kanapékon üldögélt és játszott valamivel, a telefonját nyomkodta, vagy csak simán a koreográfiát, esetleg a dalszöveget ismételgette. Hoya valahol hátul félmeztelenül járkált, ami azért eléggé magára vonta Soyeon pillantását is. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt az ajtó, az idő mintha megállt volna számukra. Mind felhagytak az aktuális cselekvésükkel és meglepve néztek az ajtó irányába.

Soyeon amilyen gyorsan csak tudta, elsütötte a fényképezőjét és távozni készült, de megszólították.

-    Héj! Mit képzelsz, mit csinálsz?

A lány visszafordult. A goromba hang tulajdonosa, Myungsu, ott állt az ajtóban, közvetlenül előtte. Arca összetéveszthetetlenül dühöt sugárzott. Talán nem volt éppen a legjobb kedvében, és most neki sikerült még inkább felhúznia… Talán értesítik a biztonságiakat, akik egy pillanat alatt kipenderítik innét Soyeont.

-    Én csak… - próbált válaszolni, de csak dadogni tudott.

-    Ide a géppel! – nyújtotta Myungsu felé a kezét. Soyeon megszorította a fényképezőt és a háta mögé dugta. Azért sem fogja odaadni, ha már eddig eljutott.

-    Hagyjad, Myungsu! – állt fel Woohyun a kanapéról és közelebb jött ő is. – A rajongónk vagy igaz? Ejj, nem kellett volna ilyen messzire merészkedned azért, hogy láthass minket! Tudod mit? Töröld ki az előző képet, mert Hoya nagyon szégyellős és nem akarja, hogy bárki meglássa a felsőtestét, amikor nincs a legjobb formájában – közben az említett fiúra sandított, aki sértődötten vállat vont és gyorsan felhúzott valamit. – Utána pedig csinálhatsz egy újat, rendben?

-    Hyung! – mordult fel Myungsu, de Woohyun leintette.

-    Mondd csak, melyikünk a kedvenced? – mosolygott továbbra is rá a fiú. Soyeon egy darabig megilletődötten állt, de aztán összeszedte magát és válaszolt.

-    Shawol vagyok, és nem törlöm ki! – nyújtotta ki a nyelvét és megpróbált elszaladni. Myungsu egyből utána kapott, aminek az lett az eredménye, hogy a lány elvesztette az egyensúlyát és a fiút magával rántva mindketten a földön landoltak. A másik hat fiú egy pillanatig teljesen elcsendesedett, majd halk kuncogások és huhogások hallatszódtak felőlük.

Érdekes helyzetbe kerültek. Myungsu teljes súlyával ráesett a lányra, a szó szoros értelmében rajta feküdt. Soyeon úgy érezte magát, mintha egy doramaban lenne. Csak feküdt és pislogott, egyszerűen nem volt másra képes. A csudába is, zavarban volt.

Myungsu végül négykézlábra tápászkodott, de még mindig nem szállt le a lányról, helyette a szemébe nézett és egy hosszú, mély pillantás után diadalittasan elmosolyodott.

-    Megvan! – mutatta fel a fényképezőt.

-    Ya!!

Még mindig azt fontolgatta, hogy visszafordul, de már késő volt. Az ajtó kinyílt és egy viszonylag tágas szoba jelent meg mögötte. Az ablakokon melegnek tűnő, csalóka napsugarak áradtak be, holott már jócskán november volt. Körbe kellett néznie, minden sarkot megnézett a szobában, csak éppen középre nem mert nézni, ahonnét egy ember körvonalait látta.

Hatalmasra nyílt Soyeon szeme, amikor az Infinite nézett vissza rá az ajtó túloldaláról. Csak gyorsan átfutotta korábban a mai munkáját, úgyhogy nem tudta, kivel kell majd interjút készítenie. Nem is gondolta volna, hogy az Infinite lesz az.

Soyeon ekkortájt próbaidős újságíróként dolgozott az egyik divatmagazinnál, úgyhogy nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy rá bízták az interjút. A hét fiú rendezetten, fegyelmezetten ült a teremben, ahol az interjút tartották, úgyhogy nem lehet belőle probléma. Csak ne felejtse el megint bekapcsolni a diktafont, akkor minden rendben lesz.

Ahogy belépett a terembe, Myungsun és Woohyunon a felismerés futott át. Mindketten egyszerre mutattak rá a lányra, ő azonban mintha észre sem vette volna őket, helyet foglalt és hozzálátott a munkájához.

-    Jó napot kívánok! Kim Soyeon vagyok az FS magazintól. Ma én készítem Önökkel az interjút, kérem, figyeljenek rám!

Soyeon gyakorlatilag kikapcsolta az agyát, hogy csak az irányvonalként már előre megírt kérdésekre koncentrálhasson. Az interjú egy nagyjából másfél órás kellemes beszélgetéssé változott. A hét fiú tisztességtudóan viselkedett, rendesen lehetett beszélgetni velük. Kedvesek voltak. Ami azonban Soyeont egyedül zavarta, az Myungsu tekintete volt, amit szinte végig magán érzett. Természetesen a többiek is rá néztek, elvégre a beszélgetésben illik a beszélgetőpartnerre nézni, a fiú tekintete azonban más volt. Átható, kíváncsi, vágyakozó, gyakorlatilag lyukat égetett a lányba.

Egyszer csak azon kapta magát, hogy ő is a fiú barna szempárjába bámult, hogy teljesen elveszett bennük. Hirtelen csend lett körülöttük. Először azt hitte, azért, mert annyira belemerült a fiú szemeibe, de igazából azért volt, mert a másik hat fiú lélegzetvisszafojtva, mosolyogva bámulta kettejüket. Végül Sungyeol szakította meg a szép pillanatot azzal, hogy a mellette ülő Myungsuba karolt és összetéveszthetetlen széles vigyorával így szólt:

-    Válaszolnál te a következő kérdésre? – Myungsu meglepődötten kapta le szemét a lányról. A mellette ülő fiúba bokszolt, majd miután kihámozta magát annak karjai közül, Soyeon felé fordult:

-    Megismételné a kérdést?

-    Áá… khmm – próbálta összeszedni magát a lány. – Tehát, karácsony alkalmával hová vinnék a barátnőjüket?

Myungsu pajkosan elmosolyodott, majd mintha mi sem történt volna, válaszolt a kérdésre. Soyeon nem tudta elképzelni, mi lett volna vele a diktafon nélkül.

Az interjú nagyjából másfél óra alatt véget ért. Így is több anyagot sikerült összeszednie, mint ami a kijelölt oldalakra elfért, szóval már csak ki kell választania a legjobb kérdéseket és válaszokat. A szerkesztőség egyenesen imádni fogja, és végre felveszik teljes jogú újságíróvá.

-    Bocsánat – hallott meg egy hangot a háta mögül. Összerezzent egy pillanatra, melegség, izgatottság és öröm futott végig rajta. – Bocsánat, amiért elvontam a figyelmét a munkájáról. Engesztelésképp lenne kedve velem ebédelni? - Soyeon már épp tiltakozni akart volna, de az ajánlatra elmosolyodott.

-    Miért is ne? – mosolygott vissza a zavartan vigyorgó fiúra.

A szoba közepén egy asztal volt, rajta össze-vissza papírokkal és különféle apró dolgokkal. Az asztal mögött Myungsu kuporgott egy széken, felhúzott lábakkal. Jobb hüvelykujját az ajkaihoz nyomva hintázott előre-hátra. Ahogy becsukták Soyeon mögött az ajtót, a fiú abbahagyta a hintázást, de továbbra sem nézett fel.

-    Szia, Myungsu – sétált közelebb a lány az asztalhoz. A hangja remegett. Nem is gondolta volna, hogy a fiú ilyen rossz állapotban van. Abban bízott, csak azért vonult be ebbe a börtönbe, hogy biztonságban tudja magát, hogy csak tettetett az őrültsége. De ahogy most végignézett rajta, látta, hogy nem így van. A fiú tekintete az asztalra tapadt, közben mégis olyan volt, mintha semmit nem látna. Hiányzott a szeméből az értelem szikrája, olyan volt, mint egy báb, akit kötéllel mozgathatsz. Sírni szeretett volna, de nem tudta, milyen következményekkel lehet ez a fiúra. Inkább ő is az asztalon heverő dolgokra nézett. Kották és fényképek voltak. Fényképek vették körül a fiút még most is, amikor már nem mozdulhatott ki, nem utazhatott szabadon akárhová, hogy fényképeket készítsen! Sajgott a szíve, ahogy visszagondolt az együtt töltött időkre.

-    Várj, még egy pillanat! – utasított Myungsu, míg ő a fényképezőjébe bámult. – Oké, most gyere át ide, itt is csináljunk egy képet!

-    Miért mindig engem fényképezel? Ezek úgysem kerülhetnek bele a könyvedbe, úgyhogy csak felesleges időpazarlás. Amúgy sem vagyok fotogén… - nyafogott Soyeon.

-    Szerintem pedig minden kép nagyon jó lett! Megnézed?

-    Aha! – csillant fel a lány szeme, mire Myungsu mosolyogva megsimogatta a fejét és egy puszit nyomott a homlokára.

Myungsu imádott fényképezni és nagyon jó is volt benne, annak ellenére, hogy nem tanult hivatásostól. Az ügynöksége pedig értékelte ezt a tehetségét és megengedte neki, hogy kiadhasson egy fotókönyvet, amelyben minden napra jut egy kép. A fiú azóta végképp soha le sem tette a fényképezőjét, mindig nála volt egy a biztonság kedvéért, hogyha bármi olyat meglát, időben lekaphassa. Amikor Soyeonnal randiztak, akkor általában a lányt fényképezte. Hiába a grimaszok a lány részéről, akkor is élvezte az egészet. Néha arról álmodoztak, hogy majd együtt indítanak valamilyen magazint, amihez Myungsu csinálja a képeket és Soyeon írja a cikkeket. Tökéletes álom volt számukra.

-    Hideg van, nem megyünk be abba a kávézóba? – ajánlotta a lány. - Már voltam ott többször is, nagyon jó hely! Főleg most így karácsony alkalmából kidíszítették egy csomó diótörővel, meg játék katonákkal! Pont neked való hely!

A fiú gondolkodás nélkül igent mondott. A kezét nyújtotta Soyeonnak, hogy aztán összekulcsolva a zsebébe dughassa mindkettejükét. Fiatalok voltak és nagyon szerelmesek. Amikor először „találkoztak” az öltözőben, a lány még el sem tudta volna képzelni, hogy ennyire megszereti majd a fiút, és hogy a végén járni fognak majd. Most azonban már képtelen lett volna menekülni az érzelmei elől, de nem is akart. Annyira boldogok voltak együtt, annyira szép volt minden, hogy bele sem gondolt, esetleg bármi rossz kisülhet a kapcsolatukból.

Soyeon eleinte vonakodott elfogadni Myungsu közeledését, mert féltette a fiút. Tudta jól, milyen felelősséggel tartozott a fiú a munkája miatt, így egy hirtelen randi-botránnyal nem akarta megkeseríteni a csapat felfelé ívelő karrierjét. A fiú azonban addig fogadkozott, addig próbálkozott, hogy Soyeon már képtelen volt ellenállni neki. Nem bánta meg egy pillanatig sem. Úgy érezte, mindketten megérdemlik a boldogságot.

Talán az lett volna a legjobb, ha még akkor visszautasította volna, akkor most nem fájna ennyire.

-    Mit akarsz itt? – kérdezte a fiú elhaló hangon. Soyeont tőrdöfésként érték a szavai. Nem volt benne semmi melegség, semmi szeretet, csakis hideg megvetés. Szóval tényleg utálta őt? Amíg csak gondolt rá, nem volt olyan fájdalmas, míg most meg nem bizonyosodott róla.

-    Azon gondolkodtam, vajon hogy érezheted magad itt egyedül. Nem vagy magányos vagy beteg? Vajon eszel rendesen? De bárhogy is próbáltalak elképzelni, nem fért a fejembe… egyszerűen nem tudom elhinni, ami történt. Annyira… - Ezen a ponton megakadt. Nem tudta tovább mondani, hacsak nem akart mégis sírva fakadni. Úgy gondolta, mégis csak egy levelet kellett volna küldenie, sokkal egyszerűbb lett volna. Elkerülhette volna a hideg fogadtatást és kimondhatta volna, amit akart.

Myungsu végre felnézett a lányra. Arcát gúnyos vigyor torzította, de még így is oly kedves volt Soyeon számára.

-    Annyira mi? – meredt előre ellenségesen, de végül elfordította a fejét és unottan így folytatta: - Igen, rendesen eszem és beteg sem vagyok. Csak díszelgek itt a négy fal között.

Soyeon alig bírta már visszafojtani a sírást. Legszívesebben felkiáltott volna és zokogni kezdett volna olyan keservesen, mint még soha. Megalázottnak érezte magát. Hová lett az a Myungsu, akit ő ismert?

-    Miért beszélsz így vele? – szólalt meg újra a fiú teljesen más hangnemben, mintha magát szidná. – Figyelj inkább csak a fényképeidre, őt pedig hagyd békén!

Myungsu többet nem nézett fel, hanem mint korábban, azt asztalon heverő képeket fixírozta. Soyeon nem bírta tovább, könnyei sebes léptekkel szaladtak végig arcán. Mindegy volt már, úgysem figyel rá. Rossz volt a helyzet, nagyon rossz. És mindez azért történt, mert szerelembe esett a fiúval és engedett a kísértésnek. De hát miből gondolhatta volna, hogy ez lesz a vége? Miből gondolhatta volna, hogy a kirobbant botrány annyira megviseli a fiút, annyira kegyetlenül reagál a környezete, hogy végül idegszanatóriumba juttatják?

Nem, ez sem volt mentség. Egyszerűen nem volt mentség arra, amit tett. Ő maga is őrültnek érezte magát, amiért egyáltalán idejött. A kínzó sebei felszakadtak és még újak is keletkeztek mellé. Ha csak azt a kis szócskát el tudná mondani…

Igen, ma lett volna az első évfordulója annak, hogy együtt voltak. De felesleges volt számon tartania, hisz gyakorlatilag szakítottak már. Ő volt még olyan bolond, hogy barátjaként tekintett a fiúra, holott az csak azért emlékezett rá, mert utálta. Az igazság fájdalmas volt és keserű, ennél jobban tetszett volna neki a keserédes képzelet.

-    Annyira… annyira sajnálom… - szipogta a lány halkan, majd hátat fordított és elhagyta a szobát. Mint egy bolond, úgy viselkedett. Íme, itt van Kim Soyeon, a világ legnagyobb őrültje, aki csak azért van még szabadlábon, mert egy idegszanatórium sem vállalná be. De legalább kimondta, amit szeretett volna. Bocsánatot kért, holott tudta, nincs bocsánat. Megtette, végre el tudta mondani Myungsunak, most végre talán ő is képes lesz továbblépni.

Hosszú hónapokig bolyongott a sötétségben, most végre megtalálta a kapcsolót, hogy visszatérhessen a fénybe. Hogy mi vár rá ezután, azt nem tudta, de bízott benne, hogy végre elfelejtheti a Myungsu iránti érzéseit. A bűntudatot soha nem fogja végképp maga mögött hagyni, elvégre az felelősségtelen viselkedés volna, de a szerelmet mindenképpen.

Soyeon efféle gondolatokkal lépett ki az idegszanatóriumból, hogy aztán egy új fejezetet kezdhessen az életében. Miután elment, Myungsu egyik lábát leeresztette és egy toll után nyúlt a kezével. Nehezére esett megfogni, mégis keményen belevéste az előtte álló papírba a gondolatait, érzelmeit: Gratulálok az évfordulódhoz!

Emlékezett rá, hogy valamilyen jeles nap van ma, hogy Soyeonnak valamilyen évfordulója van, de a pontos eseményt nem tudta volna megnevezni. Ahogy leírta ezt a néhány szót, elővett egy képet a papír alól, amit nem akart megmutatni senkinek. Visszatért korábbi pozíciójába és lábujjhegyen előre-hátra hintázva meredt ismét arra a képre egy játék katonáról, amit egy hideg decemberi napon készített. Nem tudta miért, de jó érzésekkel töltötte el a nézése. Visszagondolt valakire, akit nemrég még olyannyira szeretett és talán még most is ezt érezte iránta, csak éppen a szeretett arcot volt képtelen maga elé idézni…